3.fejezet-Hallgatás

"Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád."


- Carly!!! - sikította Alice. Ahogy futott hozzám magassarkú cipőjének a sarka kitörött. Nyögött egyet és elterült a járdán. - Francba! - méltatlankodott. Messzire eldobta mind a két cipőt és mezítláb szaladt hozzám. Én mozdulni nem tudtam,szemeimmel alig tudtam követni a mozgását. - Carly,Carly,Carly! - ismételgette a nevem miközben egy-két gyenge pofont is lekevert. - Jézusom,a nyakad! - sírt. - Mi történt? - kérdezte suttogva. Nem mondtam,vagy nem mondhattam semmit. Torkomban hatalmas gombóc nőtt,nem jöttek a szavak. Az ájulás olyan volt,mint az alkohol mámora. Egyik pillanatban még képben vagy,a másikban meg a kórházban fekszel. Nem mertem körülnézni,nem akartam meglátni például a szüleimet,vagy a barátaimat. Csak a plafont bámultam,ami hófehér volt.
- Felébredt. - suttogta egy hang. Valószínűleg Mary-é volt. - Jól vagy,Drágám? - kérdezte még mindig suttogva. Üvöltöttem volna,hogy "NEEEEM",de egy hang se jött ki a torkomon. Inkább csak belenéztem a nyugtató barna szemeibe. Alice egy kis kanapén kuporgott,még mindig mezítláb és abba a ruhába amit a bulira vett fel. Rossz volt ránézni.
- Itt vagyok. - jött be Bob az ajtón. Épp csak rám nézett máris csörgött a telefonja. - Egy pillanat! - intett és kiszaladt az ajtón. Anyám hangosan sóhajtott egyet,aztán ő is kiment az ajtón. Magamban számoltam a másodperceket. Mindig elszámoltam tízig és újrakezdtem. Nagy levegőt vettem és felültem az ágyon. Jobb oldali falon egy tükör helyezkedett el. Beesett karikás szemek,elfolyt smink,kócos haj,undorító zöld 'ruhának' nevezhető gönc. A nyakam körbe volt tekerve gézzel. Lassan elkezdtem letekerni a nyakamról. A vér egy része rászáradt,a többit lemosták. Ami igazán feltűnő volt az két hatalmas lyuk. Hozzá akartam érni,de nagyon fájdalmas lett volna. Kezeim remegni kezdtek. Féltem. Minden apró képkocka pontosan ott volt a fejemben. Gyilkos kacaj,szürke hajnal,széttépődött ruha,Alice magassarkújának csattanása a járdán. Sikítottam volna teli torokból. Miért pont most? Miért kellett pont azon az estén? Miért?
Persze ezekre a kérdéseimre nem kaphattam választ,csak egy embertől. David. Még gondolatban is veszélyes volt kimondanom a nevét. Újból körbenéztem a szobában,szemem az ágy melletti komódon akadt meg. Volt rajta egy csokor vörös rózsa. Üdvözlőlap díszelgett a csokor tetején. Azonnal érte nyúltam. A kép egy ablakot ábrázolt,az ablak az erdő felé nézett. Semmilyen márka jel nem mutatkozott rajta. Ezt kézzel rajzolták. Mohón nyitottam szét a lapokat. ,,Sajnálom." Mindössze ez az egy szó állt ott,gyönyörű kézírással. Egyértelművé vált,hogy ki küldte. Az üdvözlőlap a padlóra esett,leheletnyi hangot se adott ki,mire Alice felébredt.
- Jaj,de jó! - ugrott fel és mellém vetődött az ágyba. - Istenem,hogy aggódtam... - pityergett. Én csak vágtam az értetlen fejeket. - Mondj már valamit,kérlek! - kérlelt rémülten.
- Alice.. - ennyi tellett tőlem. Úgy éreztem,mintha hangszálaim ellenének sorvadva. Elmosolyodott. 
- Minden rendben lesz. Ma már haza is mehetsz. - ígérte. Kedvesen bólintottam. - De mégis hova tűntél? - célzott az estére. Szemeim elkerekedtek. - És mi történt? - pislantott a nyakamra. Megvontam a vállamat. - Carly,ne hazudj! - förmedt gonoszan.
- Nem tudom! - nyekeregtem. - Nem tudom.. - ismételtem halkabban. 


Délre már otthon pihentem az ágyamban Rafy-val. Bal kezemmel David-től kapott lapot szorongattam. Jobban tanulmányoztam a képet. Olyan ismerős. egy kósza gondolat fordult meg a fejemben. 
- Az nem lehet.. - beszéltem magamban. Rafy furcsán nézett rám. Felültem az ágyon és az ablakom felé indultam. Kiskutyám óvatosan követett. Teljesen egyforma volt a látvány a kép,s a valóság között. Csak úgy tudta volna lerajzolni,ha betör a házunkba. De mire számíthatnék egy vad idegentől? Nagyon messzire ment el. Nem állhatok itt tétlenül! - ordított egy hang a fejemben. Leszaladtam a földszintre. Mary és Bob épp a számlákon veszekedtek,rám se hederítettek. Végül Bob elővette a pénztárcáját és kiszórta a padlóra az összes pénzt. Charlie rögtön felkapott a földről 50 dollárt és eltűnt. Én felvettem egy 20-ast. Telefonkönyvet levettem az egyik polcról és elkezdtem olvasgatni. Alice anyjának a telefonszámát kerestem,mire meg is találtam.
- Halló? - szólt bele a kedves női hang a telefonba.
- Szia Anna,Carly vagyok. - köszöntem gyorsan,kellett az információ. - Meg tudnád nekem mondani hol lakik az a David nevű új srác? - kérdeztem hadarva. Egyből lediktálta a házszámot,még a telefonszámot is.  Ügyetlenül kaptam fel a tornacipőmet,mire beültem a kocsiba éreztem,hogy kifulladtam. A visszapillantó tükörben még láttam Mary alakját,amint kinéz az ablakból. Egyből megszólalt zsebemben a telefon. Idegesen nyomtam ki és hajtottam el a ház elöl. Aggódik értem. Igaz a tegnap éjszaka után nem csodálom. A kezeimre felírt adatokat próbáltam leolvasni de az izzadságomtól elmosódott. Végül mégis odataláltam. Úgy nézett ki,mint egy elhagyatott szellemkastély. A hideg rázott. Újból csörgött a telefon,ezúttal Bob volt. Újból kinyomtam és kikapcsoltam a mobilt. Egyre rosszabbul éreztem magam,ahogy a ház kapujához értem. A virágok a kertben korhadtak és büdösek voltak. Már a hányinger is kerülgetett.
- Nyugalom,Carly. Ez csak egy ház. - beszéltem nyugtatásképp magamhoz. Általában Alice szokott nekem ilyeneket mondani. De ő most nem volt itt,hogy megnyugtasson. Hajamat a fejem búbjára kötöttem,hogy ne legyen útba bármit történjék. A kovácsoltvas kaput izomból megtoltam. Aligha mozdult meg. Már rugdostam,de semmit sem ért. Idegesen felnyögtem. Mint egy kis majom átmásztam a kerítésen,fittyet hányva az utcán sétáló emberekre. Végül ott álltam a verandán. Szívem a torkomban dobogott,csak egy lépés választott el,hogy belépjek a házba. Megragadtam a kilincset,nagyon hideg volt. Egyszerű mozdulattal kinyitottam az ajtót,mire az nyikorgott egyet. 
- Hahó! - kiáltottam be a sötét házba félénken. - David?! - suttogtam,majd becsuktam magam mögött az ajtót. Olyan volt belül ház,mint egy sírkamra. Festetlen falak,beton padló,s egy hatalmas kulcs a falra akasztva. Nem éppen egy tizenéves srác otthonának tűnt. Csak egy ajtó volt,ami velem szembe állt. Kísérteties köd kúszott az ajtó alatt. Hát neki indultam. Ez bizonyára birtokháborítás,vagy mi a szösz,de tudnom kellett! Nekifeszültem az ajtónak,próbáltam kinyitni,de nem jártam sikerrel. Zárva volt. Oda kaptam a falon lévő kulcsért. Tökéletesen illett a zárba. Az ajtó egy pincébe vezetett. Halk hegedű muzsika szólt. Egy folyosón haladtam,ahol végig könyvek sorakoztak. Rengeteg könyv. 
- Hahó! - próbálkoztam újból. De semmi. A végtelen folyosó egyszer csak véget ért és egy szobában találtam magam. Se ablak,se ajtó,semmi amiből nyerhettem volna egy kis friss levegőt. A szoba közepén egy koporsó állt. 
- Na ne! - suttogtam rémültem és a falhoz lapultam. A koporsó mellet egy komód,amin egy rongyos könyv feküdt. Lassan elindultam a könyvért. A címe ez volt: ,,Vámpír történelem". Úgy éreztem megtaláltam,amit kerestem. Lehet,hogy David vámpír,vagy csak egy megszállott őrült,aki vámpír akar lenni. Különben meg kellett volna halnom a harapásától. De ilyesmire ember nem képes. Támadt egy kósza gondolatom,amihez már elég közel jártam,hogy megvalósítsam. A könyvet zsebre vágtam,mivel elég picike volt. Kopott,fekete koporsót próbáltam kinyitni,amikor..
- TE MIT KERESEL ITT??!! - üvöltött egy dühödt hang a hátam mögül. Még a lélegzetem is elállt. Karjaim a testem mellé hullottak. Vettem egy mély lélegzetet és megfordultam.
- Az igazságot.. - néztem mélyen a szemeibe. Felhorkantott. Lábaim remegni kezdtek,nem a félelemtől,hanem ahogy kinézett. Összetépdelt ruhát viselt,gyönyörű volt.
- Takarodj innen! - kiáltott rám.
- Nem! - ez az én hangom volt?! 
- Nem?! - nézett rám meglepődve. Hirtelen jött közel,nem is tudtam követni szemeimmel. Jobb kezével a hajamba kapott,s felemelt,hogy egy magasságba legyünk. Mélyen a szemeimbe nézett,miközben jóformán majdnem kitépte a hajam. Oldalra fordította a fejem,majd megnyalta a nyakam,pont ott ahol a kis lyukak voltak. Égető érzés,borzalmas fájdalom. Könnycseppek folytak ki a szemeimből,miközben üvöltöttem. Égett a nyakam. Úgy éreztem menten meghalok. Végül elvette olyan gyilkos ajkait,s újból a szemembe nézett. 
- Emlékezz erre a fájdalomra. - intett. - Ha újra meglátlak a házam környékén,megöllek. - sírva bólogattam minden szavára. Eleresztett,majd egy csókot nyomott a számra,aminek vér íze volt. Rá kellett jönnöm,hogy az az én vérem. Ránéztem a vállamra,tocsogott a vérben. A vér a kis lyukakból folyt. Azonnal odatettem a kezem,mintha eltudnám állítani a vérzést. De fura módon elállt magától. Megszédültem. Kezeim pirosak voltak,melyet a vérem színezett be,borzalmas volt. Felnéztem rá. Most nem egy ölni készülő gyilkost láttam,hanem egy szomorú srácot,akitől elvették a kisautóját. Majdnem azt hittem,hogy elsírja magát. Megrázta a fejét és felkapott a kezei közé. Csak annyit vettem észre,hogy a verandán állok,nélküle. Beültem az autómban,mire bőgni kezdtem. Soha életemben nem sírtam ennyire. Visszajátszottam az elmúlt öt perc eseményeit,s úgy éreztem egy részem meghalt. Erősen szorítottam a kormányt,azt hittem kiesik a helyéről. Mire az alkaromon egy írást láttam meg. 'Hallgatsz,vagy meghalsz.' Ez állt rajta,az én véremmel írva.